ἠλαύνετο
ἐξελαύνει
ἔμεινεν
ἀποκτενῶν
................
ἀποτεμῶν
ἐνέμετο
ἀπέκτεινε
ἀποκτείνειν
ἐλυμαίνετο
προὔτεινε
διαφθείρεται
κτείνουσι
ἠλαύνετο
ἐξελαύνει
ἔμεινεν
ἀποκτενῶν
................
ἀποτεμῶν
ἐνέμετο
ἀπέκτεινε
ἀποκτείνειν
ἐλυμαίνετο
προὔτεινε
διαφθείρεται
κτείνουσι
2. APOLODORO
ἐδυνάστευσε
γήμας
ἐτέκνωσε
προσαγορευθέντας
ἦσαν
ἔχοντες
τεκνοῖ
εἶχεν
δήσας
ἔρριψε
ἀγανακτοῦσα
ῥιφέντων
πείθει
ἐπιθέσθαι
δίδωσιν
ἐπιτίθενται
ἀποτεμών
ἔρριψεν
ῥέοντος
ἐγένοντο
διδόασι
ὁπλισθέντες
κρατοῦσι
καθείρξαντες
κατέστησαν
διακληροῦνται
λαγχάνει
ἐρασθείς
συνεργοῦντος
ἥρπασεν
ζητοῦσα
ἐπορεύετο
μαθοῦσα
ὀργιζομένη
κατέλιπεν
εἰκαθεῖσα
ἧκεν
πλάσας
ἔδωκεν
κρύψας
ᾔσθετο
ἐπέταξεν
προσηλῶσαι
ἐστίν
προσηλωθείς
ἐδέδετο
ἐφιπτάμενος
ἐνέμετο
ηὐξάνετο
εἶχεν
ἀπέκτεινε
λαβοῦσα
φεύγουσα
ἦλθεν
λέγεται
ὄντας
κατέλιπεν
ἀναστήσαντες
κατετραυμάτισαν
γαμηθεῖσα
γεννᾷ
ἀναγνούς
ἀποκτείνειν
νομίζων
διαφθαρήσεσθαι
ἦν
εἶχε
ἔβαλλεν
διέφθειρε
ἐλυμαίνετο
ἐγέννησε
ὄντος
ἔπεμψε
διαφθείρειν
θέλουσα
ἐπιβοωμένης
ἄγχων
θάπτει
παραλαμβάνει
βασιλεύοντος
κατέσχε
μαθοῦσα
ἐκαθέζετο
προὔτεινε
ἔχον
γίγνεται
παραλαβών
ἔρριψεν
κηρύξας
θάπτειν
κατέστησεν
κλέψασα
ἔθαψε
φωραθείσα
ζῶσα
ἐνεκρύφθη
καταντήσας
διαφθείρεται
δίδωσι
ἐνδυόμενος
φονεύεται
βασιλεύει
κτείνουσι
ἐκκλέπτει
τρέφειν
ἐκτρέφει
καταλιπών
ἔχων
προσπελάζειν
ἀποβάς
ἔρχεται
Corrección verbos:
ᾔτει: 3ªsg.imperf.ind.act. de αἰτέω
ἠλαύνετο:3ªsg.imperf.ind.med-pas. de ἐλαύνω
σκηνήσουσι: 3ªpl.fut.ind.act. de σκηνέω
φοροῦσι: 3ªpl.pres.ind.act. de φορέω
ἔθεον: 1ªsg/3ªpl.imperf.ind.act. de θέω
ἐτέκνωσε: 3ªsg.aor.ind.act. de τεκνόω
ἀκούουσι: 3ªpl.pres.ind.act. de ἀκούω
ὑπώπτευε: 3ªsg.imperf.ind.act. de ὑποπτεύω
παρείη: 3ª sg. pres.opt.act. de πάρειμι
παρεῖναι: infin. pres.act. de πάρειμι
DIÁLOGO ENTRE HÉCTOR Y ANDRÓMACA
Esta escena es una de las más emotivas de la Iliada escrita por Homero, situada en el
Canto VI. Nos muestra a nuestros dos personajes: Héctor, príncipe troyano, conocido
también como el de tremolante casco y su esposa Andrómaca, la de níveos brazos
Para contextualizar, la guerra de Troya se encuentra en un momento de crisis, el bando
aqueo cada vez perdía más soldados por la retirada de Aquiles tras su desacuerdo con
Agamenón. Héctor, como principal defensor de Troya, regresa a la ciudad para pedir a
su madre que organice rituales y ofrendas a la diosa Atenea para que proteja la ciudad
y frene a los enemigos. Allí se encuentra con su esposa e hijo, Andrómaca y Astíanacte
en la muralla, y ella, angustiada por haber perdido a su padre y a sus hermanos a
manos de Aquiles, le suplica que no vuelva al combate porque teme quedarse sola y su
hijo huérfano. Mientras Héctor, aunque profundamente conmovido y consciente del
destino trágico que aguarda tanto a Troya como a su familia, le dice que su deber y su
honor como guerrero y príncipe no le permiten huir, pues se sentiría avergonzado ante
los troyanos y ante sí mismo, aceptando que el destino decidirá su muerte. Se despide
de su hijo con un tierno gesto, besando su sien, se despide de su adorada esposa y
empieza a encaminarse a las puertas de la ciudad.
DINAIRA
Enfrentamiento de Aquiles y Agamenón
El enfrentamiento entre Aquiles y Agamenón surge durante la guerra de Troya, es El eje central
de la Ilíada de Homero, la cual comienza narrando este conflicto en el canto 1.
Este conflicto comenzó cuando Agamenón,rey de los aquos,obtuvo como botín de guerra a
Criseida,hija del sacerdote de Apolo.Desesperado por recuperar a su hija,Crises acudió a las
naves aqueas para suplicar que le devolvieran a su hija. Sin embargo, Agamenón se negó ya que
no quería renunciar a su botín y echó al sacerdote con desprecio.Crises ofendido por el trato
recibido le pidió al dios Apolo que castigara a los dioses,y este dios respondió enviando una
peste que fue acabando con los griegos uno tras otro.
Ante esta situación, Aquiles reunió a los griegos en una asamblea para averiguar la causa de la
ira de Apolo.Para eso consultaron al adivino Calcante,quien antes de revelar el motivo,pidió
protección a Aquiles ante la posibile reacción de Agamenón.Tras Calcante explicar el origen de la
peste,Agamenón se vio obligado a devolver a Criseida.Pero Agamenón para no quedarse sin
recompensa decidió arrebatar a Briseida,esclava de Aquiles.Esta acción despertó la ira en
Aquiles, que lo llevó a abandonar el campo de batalla.
Tras el abandono de Aquiles,los aqueos comenzaron a perder batallas,lo que hace que
Patroclo,amigo de Aquiles, decidiera ocupar el lugar de Aquiles en la batalla.Esto hizo que
Patroclo perdiese la vida y Aquiles vuelva al campo de batalla a vengar la muerte de su amigo
Patroclo.
Iria Bermúdez Agra 2oBac-B
MUERTE DE PATROCLO
El bando aqueo lleva nueve años luchando contra los troyanos cuando al principio del décimo
año tiene lugar el episodio de la cólera de Aquiles, narrado en la Ilíada homérica. La causa de
esta cólera es el agravio inferido por Agamenón, quien le quita la esclava Briseida a Aquiles, su
recompensa de guerra, y que provoca que este se retire de la lucha. Patroclo, hijo de uno de los
argonautas Menecio, es el cuidador y compañero de armas del Pélida Aquiles. Forjaron una
amistad inquebrantable tras ser enviado el Menecíada a Ftía por su padre cuando era niño.
Ambos eran como uña y carne, manteniéndose unidos hasta los últimos momentos.
Tras el retiro del combate de Aquiles en la guerra de Troya, Patroclo acompaña al Pélida en su
salida. El Menecíada es enviado a informarse sobre quién de los aqueos había sido herido y ahí
es cuando ve con sus propios ojos que los aqueos están siendo brutalmente acosados y heridos en
la batalla. Al regresar al campamento intenta sin éxito persuadir al Pélida de que vuelva al
combate. Sin embargo, sí consigue convencerlo después de que fuese él quien saliese a combatir
con sus armaduras imitando su presencia. El de pies ligeros acepta, mas con la promesa de que se
limitará a alejar a los troyanos de las naves y que no tratará de acabar él solo la guerra. Así,
Patroclo se dirige a la batalla y, tras dar muerte a varios troyanos, ignora la recomendación de
Aquiles. Eufórico por el poder de estar cubierto con las armas del más poderoso, intenta tomar
los muros de Troya. Es ahí cuando el dios Apolo alienta a Héctor a luchar y enfrentarse a
Patroclo. El Menecíada es atacado primeramente por Apolo por la espalda, una segunda vez por
Euforbo Pantoida y finalmente asediado por Héctor, quien le robará todas sus armas.
Todo esto ocurre en el canto XVI de la Ilíada, y desemboca en la vuelta de Aquiles a la batalla
para vengar a su preciado amigo. Consecuencias de ello, pues, serán la muerte de Héctor a
manos de Aquiles en venganza. Finalmente, en el canto XXIII se celebrarán unos juegos
fúnebres en su honor.
JESSICA CLAUDIA GONZÁLEZ GÓMEZ.
El héroe homérico en La Ilíada El héroe homérico que aparece en La Ilíada no es únicamente un guerrero excepcional, sino la encarnación de un sistema de valores propio de una sociedad aristocrática y guerrera. A través de figuras como Aquiles y Héctor, Homero construye un modelo humano dominado por la búsqueda de excelencia, el honor y la gloria, pero también por pasiones intensas y conflictos internos que lo hacen profundamente trágico. El héroe pertenece siempre a la nobleza y representa la areté(ἀρετή), es decir, la excelencia tanto física como moral. No se trata solo de fuerza bruta, sino de destacar por encima de los demás en todos los ámbitos: en el combate, en el consejo y en la palabra. Aquiles es el ejemplo más claro: ningún guerrero puede igualarlo en el campo de batalla, y su sola presencia inclina el destino de la guerra. Esta superioridad justifica su posición privilegiada dentro del ejército aqueo y explica la gravedad del ultraje que siente cuando Agamenón le arrebata a Briseida, su géras(γέρας), la porción de botín que materializa su honor. El honor (τιμή) es un valor esencial para el héroe homérico y está estrechamente ligado al reconocimiento público. Perderlo supone una humillación insoportable, incluso más grave que la muerte. Por ello, Aquiles prefiere retirarse del combate antes que aceptar una deshonra, aun sabiendo que su ausencia traerá desgracias a los suyos. Frente a él, Héctor representa otra faceta del heroísmo: aunque es consciente de que morirá a manos de Aquiles, no huye, pues hacerlo significaría deshonrarse ante su ciudad y su familia. En ambos casos, el héroe actúa movido por un código moral que exige mantenerse fiel a su reputación.El objetivo último del héroe es alcanzar el kléos (κλέος), la gloria imperecedera que garantiza la memoria eterna. Aquiles conoce su destino: puede elegir una vida larga y oscura o una muerte temprana acompañada de fama inmortal. Su decisión de volver al combate tras la muerte de Patroclo confirma que la gloria pesa más que la propia vida. De este modo, el héroe acepta la muerte como precio necesario para trascender el tiempo.Las relaciones personales también definen al héroe homérico. La amistad entre Aquiles y Patroclo revela un vínculo profundo de lealtad y afecto, cuya ruptura desencadena la furia más devastadora del poema. El amor conyugal aparece en Héctor y Andrómaca, escena que humaniza al guerrero y subraya el sacrificio que implica su deber. El héroe homérico, sin embargo, no domina sus pasiones. La cólera de Aquiles es el motor de la Ilíada: una emoción desmedida que provoca destrucción y sufrimiento. Esta falta de control contrasta con su grandeza y refuerza el carácter arcaico de una moral donde el exceso emocional no es censurado, sino asumido como parte de la condición heroica.Por último, los dioses intervienen constantemente en la vida del héroe, protegiéndolo o perjudicándolo según sus intereses. Aquiles cuenta con la ayuda de Tetis y de Hefesto, mientras que Héctor es abandonado por los dioses en el momento decisivo, recordando que incluso el héroe más noble está sometido al destino. Así, el héroe homérico en La Ilíada se presenta como una figura grandiosa y contradictoria: fuerte y vulnerable, gloriosa y trágica, reflejo de una sociedad que exaltaba la excelencia y aceptaba la muerte como camino hacia la inmortalidad del recuerdo.
CANDELA
La muerte de Héctor, que tiene lugar en el canto XXII de la Ilíada, es sin duda uno de los pasajes más destacados de la obra, y el que propiciará el final de la misma. Héctor, hermano del príncipe Paris, es el guerrero más fuerte del bando troyano; su muerte a manos de Aquiles dejará prácticamente indefenso a su pueblo.
Para entender el ensañamiento y la sed de venganza de Aquiles con el caudillo teucro, hay que remontarse a la muerte de su mejor amigo, Patroclo. Mientras Aquiles y sus mirmidones permanecían recluidos en el campamento por la injuria que le había proferido Agamenón a su líder, Patroclo suplica que le dé permiso para ir a apoyar a sus compañeros, a los que ve sufrir en el frente. Aquiles accede, pero con la condición de que vuelva cuanto antes, tras ahuyentar a los enemigos poniéndose la armadura del propio Aquiles. Patroclo desobedece las órdenes y, al aventurarse a las puertas de Troya envalentonado, se convierte en el objetivo primero de Apolo y luego de Euforbo. Es Héctor quien acude de último a rematarlo, aún viéndolo herido de muerte. Entonces Patroclo, mientras exhala su último aliento, le profetizará una terrible muerte a manos de Aquiles, convencido de que este vendría a vengarlo.
Efectivamente, tras conocer la noticia de la muerte de Patroclo, Aquiles renuncia a la cólera para encaminarse a Troya con el único objetivo de dar muerte a quien le había arrebatado a su mejor amigo. Los dos héroes se encuentran a las puertas de Troya para consumar el combate singular que debe acabar con la muerte de uno de los dos. En primer lugar, Héctor le pide a Aquiles respeto por el cadáver del que resulte muerto, que el ganador debe entregar a sus respectivos familiares, pero el Pelida lo rechaza rotundamente, cegado por la ira. Seguidamente, Héctor echa a correr temeroso por su vida, un acto que no demuestra cobardía, sino la humanidad de la que dota Homero a sus héroes. Con la ayuda de Apolo, el troyano consigue dar tres vueltas completas a la muralla de Troya sin ser alcanzado por el veloz Aquiles. A la cuarta vuelta y ante semejante situación, Zeus decide pesar las vidas de ambos guerreros y concluye que es Héctor quien debe morir. Es entonces cuando Apolo retira su ayuda al Priámida y Atenea desciende para apoyar a Aquiles. La diosa se metamorfosea en uno de los hermanos de Héctor, Deífobo, y lo convence de enfrentarse a Aquiles. Inmediatamente comienza una batalla de lanzas en la que Héctor advierte el engaño de la diosa. Aquiles, ayudado por Atenea, consigue atravesar el cuello de Héctor con su lanza. Él suplica una vez más que su cuerpo sea devuelto a su familia pero, ante la negativa del Pelida, le advierte que en un futuro morirá a manos de Apolo y Paris. Tras morir, acuden varios aqueos y, entre todos, se ensañan con el cadáver del troyano. Después, Aquiles ata el cuerpo a su carro por medio de unas correas que le atraviesan los tobillos, continuando con la deshonra al cadáver. Doce días permanece el cuerpo sin vida de Héctor a la intemperie y expuesto a los animales, sin embargo, no sufre ningún daño, pues Apolo lo unta con ambrosía en compensación. Príamo, padre de Héctor y rey de Troya, se acerca en persona a las naves aqueas y ofrece un rescate por el cadáver de su hijo. Aquiles se muestra reticente, pero Príamo suplica amargamente y al final acaba cediendo, conmovido por la valentía del anciano rey troyano y por el recuerdo que este le trae de su propio padre, Peleo. Homero demuestra una vez más que sus héroes no son meros personajes tipo, sino seres humanos que en muchas ocasiones actúan dejándose llevar por sus emociones.
GIULIA
Ao fío da Ilíada que estamos lendo este trimestre, déixovos estas dúas reflexións interesantes:
"Los héroes homéricos son, como todos los héroes, bellos y audaces, pero siempre a la medida humana, incluso cuando son hijos de un dios y una mortal (como Sarpedón), o de una diosa y un mortal (como Aquiles o Eneas). Todos deben sufrir y deben morir, hasta el propio Aquiles, aunque la Ilíada no nos lo cuente. En cierto sentido, se podría decir que los héroes homéricos no son héroes al modo tradicional, sino que han cobrado el sentido de personajes literarios. Aquiles no es un superhombre. Su cólera acarreará muchas desgracias a sus compañeros. Es apasionado y capaz de cometer errores".
"Algunos se han planteado el problema de si la Ilíada y la Odisea relatan hechos ocurridos en otro tiempo, es decir, si son históricos o no. La verdad es que desde que Schliemann excavó Micenas y la propia Troya, la idea de que contengan un núcleo histórico no resulta inverosímil. La guerra de Troya seguramente tuvo como objeto fines expansionistas en época micénica. La Odisea, por su parte, refleja el mundo mítico y legendario de los navegantes por el Mediterráneo".
El imperativo
El genitivo absoluto
Los verbos oclusivos
Los verbos líquidos
Los verbos en -μι
Las oraciones subordinadas
--------------------------------------
Helenismos del 31 al 135
-----------------------------------
Anacreonte
El teatro
ἠσθένει
ἀποπέμπει
ἐποίησε
πορεύσονται
ἐτελεύτησε
πείθεται
καθορᾷ
ἔλαβε
ὁρῶ
περιέβαλλον
ἐνοούμενοι
κελεύει
ἐκαλεῖτο
ἐγένετο
βοώντων
ᾤχετο
παρεγγυώντων
παρεγγυήσαντος
ποιοῦσι
ἐφέροντο
ᾔτει
ἠλαύνετο
σκηνήσουσι
φοροῦσι
ἔθεον
ἐτέκνωσε
ἀκούουσι
ὑπώπτευε
παρείη
παρεῖναι
ἀνέβαλλεν
παρών
κατέβαινον
λαβών
ἐτρέφοντο
ἐπιβουλεύοι
λέγειν
ἐξαιτησαμένη
κινδυνεύσας
ἐχων
ἔσται
δακρύοντες
δύνηται
φέρουσι
ὑπῆρχε
φιλοῦσα
ἀπεκαίοντο
βασιλεύοντα
οἰκουμένην
ἐθήρευεν
ἀποπέμπουσι
βούλοιτο
ῥεῖ
ἐβούλετο
ᾠκεῖτο
ἐτύγχανε
ἔσοιτο
μεταπέμπεται
ἐνῆν
ἀθροίζονται
ἦσαν
ἀναβαίνει
ἐνῆσαν
διαβάλλει
ἐδίωκον
ἔλεγεν
συλλαμβάνει
ἔκειντο
βουλεύεται
ἔχοντες
βασιλεύσει
ἐγεύσαντο
ἐξελαύνει
ἀνέκαυσαν
εἰσίν
ἀνεπαύοντο
ἀπήγγελλον
ἐτυγχανον
ἀναπείθειν
δυνάμενοι
ἕπεσθαι
καθεύδειν
3παίει
ἐνόμιζον
τιτρώσκει
διακείμενοι
παίοντα
ἐπορεύθησαν
ἀκοντίζει
ἦν
γίγνονται
ἦσαν
γενόμενος
γυμνάσαι
ἔμεινεν
μεταπεμψάμενος
εἰπών
ἀπέθανε
ἦλθον
δείξας
ὄψεσθαι
ὑπερῆλθον
ἀφίκοντο
δόντες
ἐπήγνυτο
ἀπέδειξε
κατέστη
ἀποκτενῶν
ἀπῆλθε
ἀτιμασθείς
ἠνέσχετο
ἵετο
τεκνοῖ
παρών
ἁλίσκηται
ναυπηγεῖσθαι
ὦσι
ἀνέβη
ἀγανακτοῦσα
ἡγησάμενος
εἴη
συνεργοῦντος
ποιήσαι
ἔσονται
ἤσκει
προσαγορευθέντας
κατέλιπεν
ἐπαινῶν
νενικήκαμεν
διακληροῦνται
ἀγαπᾷ
ἐξαιτησαμένη
ἐγένοντο
ζητοῦσα
ἐτέκνωσε
κρεμάσαι
κρατοῦσι
Ἀντιλαμβανώμεθα τοῦ πολέμου καὶ μὴ περιμένωμεν.
Тὸν ὅλον πρᾶγμα μὴ ζητῶμεν.
Ἐν δικαστερίῳ καὶ πανταχοῦ χρὴ ποιεῖν ἃ ἂν κελεύῃ ἡ πόλις καὶ ἡ πατρίς.
κατέπλευσα
ἵδρυον
παρελάβετε
παρῆσαν
ἀκοῦσαι
κατέλιπε
γίγνηται
ἔτυχες
ᾠκίζομεν
πιστεύσασθαι
ἐκδεδύκασι
ἥκωσι
ἐγένετο
συνεγράφομεν: 1ªpl.imperf.ind.act. de συγγράφω
πιστεύσῃ: 3ªsg aor.subj.act. de πιστεύω
ἐνέβαλον: 1ªsg/3ªpl. aor.ind.act. de ἐμβάλλω
ἐξῆγον: 1ªsg/3ªpl. imp.ind.act. de ἐξάγω
ἐξελάμβανε: 3ªsg. imp.ind.act. de ἐκλαμβάνω
ἔφυγον: 1ªsg/3ªpl. aor.ind.act. de φεύγω
βουλευσώμεθα: 1ªpl aor.subj.med. de βουλεύω
ἀκούῃς: 2ªsg pres.subj.act. de ἀκούω
παρεῖχε: 3ª sg impef. ind.act. de παρέχω
frase 42: Conduzco sus caballos.
frase 45: Algunos llamaban al sol ojo del cielo.
frase 47: El tirano tenía el deseo como lo ley y no lo
frase 62: Yo quiero conocer a ese (estaba hecha, no?)
frase 68: Creo ser vuestro amigo y aliado
frase 69: Creo que vosotros sois siempere mis amigos y aliados
frase 71: Los antiguos sabios decían que los dioses eran inmortales.
frase 72. Digo que él es culpable de injusticia.
frase 73: Los atenienses creían que toda la ciudad era causa de la guerra.
frase 74: Los oradores decían que las leyes son (eran) el alma de la constitución.
frase 75: En efecto es necesario que el general sea sensato.
frase 76: El orador dice que las leyes son la fuerza de la polis.
frases 77: Es necesario que los niños aprendan la justicia.
frase 79: Las madres de los espartiatas querían que sus hijos volviesen de la guerra como vencedores o como cadáveres.
διῆγον: 1ªsg/3ªpl imperf.ind.act. de διάγω
ηὑρίσκοντο: 3ªpl imperf.ind.med-pas. de εὑρίσκω
παρῆσαν: 3ªpl imperf. de πάρειμι
ᾠκίζομεν: 1ªpl imperf.ind.act. de οἰκίζω
παρέβαλον: 1ªsg/3ªpl aor.ind.act. de παραβάλλω
ἐξέλειπες:2ªsg. imperf.ind.act. de ἐκλείπω
ἐπετόμεθα: 1ªpl imperf.ind.med-pas. de πέτομαι
ἐνεκηρύττετε: 2ªpl imperf.ind.act. de εγκηρύττω
βούλεσθαι: infin. pres. med-pas. de βούλομαι
ἐνῆσαν: 3ªpl imperf. de ἔνειμι
ῆρχε:
ἐτείχιζες:
ἤκουσαν:
ἦσαν:
πεπίστευκε:
ἐκινδύνευσα:
ἐνῆν:
ἐλαύνει:
έθνῃσκον:
ἔκαυσε:
1- Ἄνθρωπος πολιτικὸν ζῷον.
2- Οἱ φρόνιμοι οὐκ ἀτιμάζουσι τοὺς θεούς.
3- Ἀνελεύθεροι εἰσιν οἱ φιλάργυροι.
4- Ἡ γλῶσσα ἀναρίθμων κακῶν ἐστιν αἰτία.
5- Ὦ ξένε, σοφὸς εἶ.
6- Αἰτία εἰρήνης τῇ ψυχῇ ἡ θάλαττα ἐστίν.
7- Ἐθέλομεν τῇ τῶν νεανιῶν ψυχῇ εἰρήνην.
8- Οἱ νόμοι φυλάττουσι τὸν βίον τῶν ἀνθρώπων.
9- Κρίνει τοὺς φίλους ὁ χρόνος.
10- Χρυσὸς ἀνοίγει τοὺς οἴκους.
11- Ὁ καιρὸς μεταφέρει τὰ ἔργα.
12- Τὸν θάνατον φεύγουσιν οἱ ἄνθρωποι καὶ τὸν βίον διώκουσιν.
13- Τίκτει ὁ κόρος ὕβριν.
14- Αἱ κεναὶ ἐλπίδες φθείρουσι τὴν τῶν ἀνθρώπων εὐδαιμονίαν.
15- Ὁ ἄνθρωπος μόνος τῶν ζῴων λόγου μέτοχός ἐστιν.
16- Πόλεμος πάντων μὲν πατήρ ἐστιν, πάντων δὲ βασιλεύς.
17- Μία χελιδὼν οὐ ποιεῖ ἔαρ.
18- Ἡ γῆ μήτηρ πάντων χρημάτων.
19- Δεινὸν πενία.
20- Οἱ θεοὶ πάντα ἀνθρώποις διδόασιν.
21- Τῷ φίλῳ καλὸν ἵππον φέρει ὁ ἀδελφός.
22- Τὰς τοῦ πολίτου βουλὰς ἀκούσετε.
23- Τὸν ὕπνον οἱ θεοὶ λήθην κακῶν ἔπεμπον τοῖς ἀνθρώποις.
24- Οὐκ ἐκ τῶν λόγων τὰ ἔργα κρίνομεν, ἀλλ᾿ ἐκ τῶν ἔργων τοὺς λόγους.
25- Ταῦτα θαυμάζω ἐν τῷ ἀνθρώπῳ.
26- Ἐν τῇ βουλῇ οἱ πολῖται ταῦτα βουλεύσουσιν.
27- Ἔλεγε αὐτῷ τάδε.
28- Οὗτος ὁ ἄνθρωπος τοὺς υἱοὺς καλῶς ἐπαίδευσεν.
29- Ὅδε ὁ βίος σκιᾶς πάροδός ἐστιν.
30- Ἐν τούτῳ τῷ τόπῳ ἦν ἡ γῆ πεδίον.
31- Πρωτεὺς οὐκ ἦν ἀεὶ ἐν τῇ αὐτῇ μορφῇ.
32- Ἐθαυμάζομεν τὴν ἀνδρείαν τοῦ Λεωνίδου καὶ τῶν στρατιωτῶν αὐτοῦ.
33- Αὐτὸς ὁ στρατηγὸς αὐτοὺς εἰς τὴν Τροίαν ἦγε.
34- Τῶν ἀνθρώπων οἱ μὲν δίκαιοι εἰσίν, οἱ δ᾿ ἄδικοι.
35- Οἱ μὲν λέγουσι τάδε, οἱ δὲ ταῦτα.
36- Ταῦτα μὲν λέγεις· τάδε δὲ λέγω.
37- Τοῦτό ἐστι τὸ τοῖς θεοῖς φίλον.
38- Οἱ Ἀθηναῖοι ἔπελυσαν εἰς ἐκείνους τοὺς τόπους.
39- Ταῦτα θαυμάζω ἐν τῷδε τῷ ἀνδρί.
40- Τούτου τοῦ ἀνδρὸς ὁ λόγος ἐστὶ καλός, ἐκείνου δὲ ἡ πράξις αἰσχρά.
41- Οὐκ ἐγώ σε ἀποκτείνω, ἀλλ᾿ ὁ τῆς πόλεως νόμος.
42- Ἄγω τοὺς ἵππους αὐτοῦ.
43- Τὴν μὲν ἀλήθειαν ὑμῖν ἔλεγον, ὑμεῖς δ᾿ ἐμοῦ οὐκ ἠκούετε.
44- Ἐν ἐκείνῳ τῷ χρόνῳ οἱ Ἀθηναῖοι δημοκρατίαν ἀγαθὴν ἐνόμιζον.
45- Ἔνιοι τὸν ἥλιον ἔλεγον ὀφθαλμὸν τοῦ οὐρανοῦ.
46- Τριπτόλεμος τοὺς ἀνθρώπους τὴν τοῦ σίτου φυτείαν ἐδίδασκεν.
47- Ὁ τύραννος νόμον εἶχε τὴν ἐπιθυμίαν καὶ οὐ τὸ αἴσιον.
48- Ἀνάριθμα τὸν ἄνθρωπον διδάσκει ὁ βίος.
49- Οἱ θεοὶ ἐνύπνια καὶ οἰωνοὺς πέμπουσιν ἀγγέλους.
50- Ὁ δίκαιος συμμάχους ἔχει θεούς.
51- Ἐν τῷ τοῦ ποιμένος σπηλαίῳ λύκος τῶν αἰγῶν ἤκουε.
52- Πόλεμος ποιεῖ τοὺς μὲν δούλους, τοὺς δὲ ἐλευθέρους.
53.- Φίλιππος μεταπέμπεται Ἀριστοτέλην παιδαγωγὸν Ἀλεξάνδρου τοῦ υἱοῦ
54.- Δαρεῖος Κῦρον σατράπην ἐποίησε καὶ στρατηγὸν ἀπείδεξεν.
55.- Ἐνομίσετε τὴν Ἑλλάδα κοινὴν πατρίδα.
56.- ᾿Αλλ’ οὐκ αἰτίους τούτων τῶν πραγμάτων ἡγοῦμαι τοὺς ῥήτορας ἔγωγε.
57.- Ἐγὼ τοὺς προγόνους τοὺς ὑμετέρους καὶ τὰς ἀρετὰς τὰς ἐκείνων ἀνακαλῶ.
58.- Ἡ αὐτὴ γνώμη οὐκ ἦν ἀεὶ τοῖς Ἀθηναίοις.
59.- Ἐννέα τῷ στρατηγῷ ἵπποι εἰσίν.
60.- Αὐτῷ φίλος εἶ.
61.- Οἱ αὐτοὶ νόμοι οὐκ ἦσαν τοῖς Ἀθηναίοις καὶ τοῖς Λακεδαιονίους.
62.- Ἐγὼ ἐθέλω τοῦτον γιγνώσκειν.
63.- Χρὴ ὑπὲρ τῆς πατρίδος ἀποθνῄσκειν.
64.- Ἐγὼ βούλομαι παρά σοι εἶναι.
65.- Αὐτοῖς οὐκ ἔξεστι τοῦτον τὸν ἄνθρωπον γιγνώσκειν.
66.- Ἡμῖν οὐκ ἔξεστιν ἐχθροὺς ἔχειν.
67.- Οἷόν τ´ ἐστι ταῦτα λέγειν ἐν τῇ ἐκκλησίᾳ.
68.- Νομίζω ὑμῖν εἶναι ἀεὶ φίλος καὶ σύμμαχος.
69.- Νομίζω ὑμᾶς ἐμοὶ εἶναι αἰεὶ φίλους καὶ συμμάχους.
70.- Ῥᾳθυμία λύπας τῷ χρόνῳ τίκτειν φιλεῖ.
71.- Οἱ παλαιοὶ σοφοὶ ἔλεγον τοὺς θεοὺς εἶναι ἀθανάτους.
72.- Λέγω αὐτὸν εἶναι τοῦ ἀδικήματος αἴτιον.
73.- Οἱ Ἀθηναῖοι ἐνόμιζον πᾶσαν τὴν πόλιν αἰτίαν εἶναι τοὺ πολέμου.
74.- Οἱ ῥήτορες ἔλεγον πολιτείας ψυχὴν εἶναι τοὺς νόμους.
75.- Δεὶ γὰρ τὸν στρατηγόν φρόνιμον εἶναι.
76.- Ὁ ῥήτωρ λέγει τοὺς νόμους εἶναι τὴν ἰσχὺν τῆς πόλεως.
77.- Χρὴ τοὺς παῖδας τὴν δικαιοσύνην μανθάνειν.
78.- Ὁ μὲν ἐμὸς φίλος σοι φίλος ἐστίν, οἱ δέ σοὶ φίλοι ἐμοί. Τὰ ἐμὰ σά ἐστι, καὶ τα σὰ ἐμά.
79.- Αἱ τῶν Σπαρτιάτων μητέρες ἐβούλοντο τοὺς παῖδας ἐκ τοῦ πολέμου νικήτας ἤ νεκροὺς ἔρχεσθαι.
80.- Ὁ φόβος ἐκώλυε τοὺς στρατιώτας προσβάλλειν τὴν πόλιν.
81.- Οἱ ἄλλοι νόμοι, οὓς γράφει Κὺρος, χαλεποί εἰσιν.
82.- Πέμπω τὴν ἐπιστολὴν ἣν νῦν γράφω.
83.- Χρὴ μὲν οὖν τοὺς τῶν Ἀθηναίων συμμάχους ἐλευθέρους γίγνεσθαι.
84.- Ἔξεστι τῷ τυράννῳ ποιεῖν καὶ λέγειν ἃ βούλεται.
85.- Ὁ Σωκράτης λέγει ὅτι οὐκ ἔστι σοφός.
86.- Πολλάκις ἀνθρώποις ἡ τῶν ἰδίων χρημάτων ἐπιθυμία κακῶν αἰτία γίγνεται.
87.- Καὶ λέγουσιν ὡς Σωκράτης τοὺς νέους διαφθείρει.
88.- Τῷ ἡγεμόνι πιστεύομεν ὃν ἕχομεν.
89.- Λέγω περὶ τοῦ Σωκράτους καὶ ἐπαινῶ αὐτόν.
90.- Οὐ βούλομαι ὕμνοις νῦν σε τέρπειν.
91.- Νομίζομεν πάντα, ἃ λέγεις, ἀληθῆ εἶναι.
92.- Δεῖ τὸν βασιλέα δίκαιον εἶναι.
93.- Σοφοί εἰσιν οἳ μανθάνειν βούλονται.
94.- Λέγουσιν οἱ σοφοί ἡμᾶς πρὸς τὴν ἀρετὴν φύειν.
95.- Ἀναγκαῖόν ἐστι τοὺς ποιητὰς φεύγειν τοὺς κόλακας.
96.- Μήδεια ἐγώ εἰμι, ἣ τὰ ἐμαυτῆς τέκνα πεφόνευκεν.
97.- Ἀγαθὸς γίγνεται ὅστις οὐδὲν ποιεῖ κακόν.
98.- Οἱ Ἕλληνες ἐνόμιζον τὴν σοφίαν πηγὴν εἶναι τῶν καλῶν.
99.- Διαβαίνειν τὸν ποταμὸν αὐτοὺς κελεύει.
100.- Ἐκεῖνο βούλομαι αὐτὸν μανθὰνειν.
101.- Ἔστιν Δίκης ὀφθαλμὸς, ὃς τὰ πάνθ’ ὁρᾷ.
102.- Ξενοκράτης ἔλεγε τὴν ψυχὴν ἑκάστου εἶναι δαίμονα.
103.- Ὃν οἱ θεοὶ φυλοῦσιν, ἀποθνῄσκει νέος.
104.- Ὁ δὲ λέγει τὸν Δαρεῖον οὐ θεὸν, ἀλλ’ ἄνθρωπον εἶναι.
105.- Ἀναγκαῖον γάρ ἐστι περὶ τοῦ πράγματος τοὺς στρατηγοὺς λέγειν.
106.- Οὐ γὰρ θνητοὺς εἶναι νομίζει αὐτούς.
107.- Οἱ Πέρσαι ἔθυον τῷ ἡλίῳ καὶ ἐκείνους τοὺς ἵππους, οἳ καλοὶ ἦσαν.
108.- Δεῖ τοὺς Ἕλληνας ἄνδρας μὲν ἀγαθοὺς εἶναι, τοὺς δὲ ἄρχοντας ποιεῖν τὰ δέοντα ἐν τῇ μάχῃ.
109.- Χρὴ τὸν στρατιώτην τὸν ἄρχοντα καὶ τοὺς πολεμίους φοβεῖσθαι.
110.- Οὐκ ἐστὶν οὐδείς, ὃς οὐ τοῦτον τὸν ποιητὴν γιγνώσκει.
111.- Δῆλόν ἐστι ὅτι οὐδὲν ἀληθὲς λέγει.
112.- Ἐσμὲν ἄνθρωποι ἄξιοι τῆς ἐλευθερίας ἣν ἔχομεν.
113.- Ἀναγκαῖόν ἐστι τὴν ἡγεμονίαν τὸν Ἀλέξανδρον λαμβάνειν.
114.- Ἔλεγε ἀναξίους τινας ἀνθρώπους τὰς σπονδὰς λύειν.
115.- Οἱ δὲ Λακεδαιμόνιοι ὑπὸ τῶν πολεμίων νικώνται.
116.- Λέγουσιν ὡς τὴν Ἑλλάδα παιδεύει οὗτος ὁ ποιητής.
117.- Χρὴ τοὺς μὲν ἐπαίνου ἀξίους τιμᾶν, τοὺς δ’ ἀδίκους φεύγειν.
118.- Ἀπόλλυμαι γὰρ ὑπὸ τῶν ὠδίνων, αἵ μοι τὸν ἐγκέφαλον ἀναστρέφουσιν.
119.- Νομίζουσι γὰρ τοὺς ἀχαρίστους ἀνθρώπους τῶν θέων ἀμελεῖν.
120.- Δεῖ τοὺς φίλους πίστιν, οὐ λόγους ἔχειν.
121.- Οἱ ἄνθπωποι, οὓς τίομεν, εἰσὶ ἄριστοι.
122.- Ἀναγκάζει ἡμᾶς σπονδὰς ποιεῖεσθαι ἡ Λυσιστράτη.
123.- Ὁρᾷς, ὦ Μέλητε, ὅτι οὐδὲν λέγεις;
124.- Πάντες δὲ βούλονται ὑπὸ πάντων τιμᾶσθαι.
125.- Βουλόμεθα πλουτεῖν πάντες, ἀλλ’ οὐ δυμάμεθα.
126.- Ἡ ἐν φίλοις εὔνοια καιρῷ κρίνεται.
127.- Ὁ λόγος ἰατρὸς τοῦ κατὰ ψυχὴν πάθους.
128.- Τῶν κακῶν ἄνεμοι φέρουσι δειλὰ ἔπη.
129.- Οἱ στρατιῶται ὑπὸ τοῦ ἀγαθοῦ στρατηγοῦ οὐκ ἀμελοῦνται, ὃς ἀεὶ αὐτῶν ἀκούει.
130.- Αἱ τοῦ χειμῶνος νύκτες μακρότεραί εἰσι τῶν τοῦ θέρους νυκτῶν.
131.- Οἱ νεανίαι πρὸς τὴν σοφίαν ὑπὸ τῶν φιλοσόφων ἐφέροντο.
132.- Πολλοὶ ἄνθρωποὶ εἰσι μεγαλοπρεπεῖς μὲν τῷ σώματι, κατὰ δὲ ψυχὴν ἀλόγιστοι.
133.-Μιμεῖσθαι συμβουλεύω ὑμῖν τὸν ἄνθρωπον, τάς τε ἐκείνου βουλήσεις ἐργάζεσθαι.
134.- Ὅρκος οὐδεὶς ἀνδρὶ φιλήτῃ βαρύς.
135.- Ἐν τῇ οἰκίᾳ, ἣ παρὰ τὸν ποταμὸν ἦν, καλὸς ἵππος ἦν, ὃν Τεύκρῳ Φοῖβος Ἀπόλλων ἐδεδώκει.
136.- Χρὴ τὸν στρατηγὸν τὴν μάχην παύειν καὶ τοὺς στρατιῶτας αὐτῷ πείθεσθαι.
137.- Ἀλλὰ καὶ ὑμᾶς χρή, ἄνδρες δικασταί, εὐέλπιδας εἶναι πρὸς τὸν θάνατον.
138.- Τοῖς θεοῖς ὑπὸ τῶν νικητῶν πολλὰ ἱερὰ ἱδρυθήσεται.
139.- Εἴ τι καλὸν μανθάνουσιν οἱ νεανίαι ἐν τῇ ψυχῇ αὐτὸ φυλάττουσιν.
140.- Τίνες ἄνθρωποι παρὰ τὸν Καλλίαν ἥκουσιν;
141.- Ὄλβιος, ᾧ εἰσὶ παῖδες τε φίλοι καὶ μώνυχες ἵπποι καὶ κύνες ἀγρεύται.
142.-Πολλοὶ νομίζουσι τὸ ἴδιον κέρδος βέλτιον εἶναι τῆς κοινῆς σωτηρίας.
143.- Τίνος, ὦ φίλε, λόγους ἀσμένως ἀκούεις;
144.- Ἐγὼ δέ πλούσιος καλοῦμαι ὑπὸ πάντων, εὐδαίμων δ’ ὑπ’ οὐδενός.
145.- Ὁ πόλεμος αὐτοὺς πενεστέρους πεποίηκε.
146.- Σοφώτερος δὲ τοῦ Πλάτωνος ὁ Ἐπίκουρος ἐστίν.
147.- Τίνες δὲ ἐσμέν;
148.- Ὁ στρατηγὸς ἐνομίζετο σώφρων ὑπὸ τῶν στρατιωτῶν.
149.- Ἡμεῖς μὲν ἐσμὲν δεινότεροι αὐτῶν, οὗτοι δ’ ἰσχυρότεροι ἢ ἡμεῖς.
150.- Ἀλέξανδρος ὑπὸ τοῦ Ἀριστοτέλους ἐπαιδεύθη, ὃς ἀγαθὸς φιλόσοφος ἦν καὶ σοφώτερος πολλῶν ἄλλων ἀνθρώπων.
151.- Ἡρόδοτος τοὺς Πέρσας σοφωτέρους νομίζει ἢ τὰς γυναῖκας αὐτῶν.
152.- Βούλομαι τὴν ἑταίρειαν ἐκείνων τῶν ἀνθρώπων διώκειν, ὧν αἱ ἁρεταὶ μεγάλαι εἰσίν.
153.- Πάντες οἱ μαθηταὶ βούλονται ὑπὸ ἀγαθοῦ διδασκάλου παιδεύεσθαι.
154.-Τίνων ἥδε ἡ σοφία ἐστίν;
155.- Βουλόμεθα γιγνώσκειν τίνες αὐτῶν οἱ φίλοι.
156.- Ὅμηρος δὲ σοφώτατος τῶν ποιητῶν ἐστίν.
157.- Χρυσὸς γὰρ ἐστὶν ὃς βροτῶν ἔχει κράτη.
158.- Κυριώτερος γὰρ εἶ ἢ οὗτος.
159.- Ὁ κύων πιστότατος τῶν ζῴων ἐστι, καὶ ὁ λέων ἰσχυροτάτος, καὶ βοῦς χρησιμώτατος.
160.- Τὰ ἱερὰ εἰς τὸν ἱερόν ὑπὸ τῶν παρθένων εἰσάγεται.
161.- Ὁ δὲ Καλλίας πλουσιώτατος τῶν Ἀθηναίων ἐστίν.
162.- Οἱ νέοι χαίρουσιν ἀεὶ τοῖς τῶν γεραίτερων ἐπαίνοις.
163.- Οἱ στρατιῶται τὰ ὅπλα παρασκευάζουσιν, οἷς ἀμύνονται τοὺς πολεμίους.
164.- Ἀγαθά ἐστιν οὐχ ἃ βούλεσθε, ἀλλ’ ἃ συμφέρει.
165.- Οὔ μοι μέλει ταῦτα ἃ λέγεις, ἀλλὰ ἃ πράσσεις.
166.- Οἱ Λακεδαιμόνιοι ἀνδρεῖοι ἐνομίζοντο ὑπὸ τῶν παλαίων Ἑλλήνων.
167.- Οἱ Ἀθηναῖοι Ἀριστείδην ὠστράκιζον, ὃν δικαιότατον πάντων ὠνόμαζον.
168.- Τίνες ἀθάνατοί εἰσιν;
169.- Ἥδε ἡ γυνὴ καλλίστη τῶν ἑν τῇ Σπάρτῃ γυναικῶν ἐστίν.
170.- Εὐνούστεραι τοῖς παισὶν αἱ μετέρές εἰσιν ἢ οἱ πατέρες.
171.- Ὁ σίδηρος χρησιμώτερος ἐστι τοῖς ἀνθρώποις τοῦ χρυσοῦ.
172.- Ἔρχομαι ἐπ’ ἀνθρώπους αμείνονας ἢ Σκύθας. οὗτοι γὰρ κατὰ θάλαττάν τε ἄριστοι καὶ κατὰ γῆν εἰσίν.
173.- Τί μέγιστον; ὁ κόσμος.
174.- Δημοκρατία κρεῖττον τυραννίδος.
175.- Οἱ φρονιμώτατοι ἄνθρωποι εὐδαιμονέστατοι εἰσίν.
176.- Ἦσαν αἱ πυραμίδες καλλίονες πολλῶν ἑλληνικῶν ἔργον.
177.- Πάντων τῶν ποιητῶν Ὅμερός τε καὶ Ἡσίοδος σοφώτατοι καὶ παλαιότατοί εἰσιν.
178.- Ἀμείνων ἑστὶν ὁ θάνατος ἀγαθὸς ἢ βίος κακός.
179.- Ταὺτα χρὴ ποιεῖν, ὅσα ὁ θεὸς ἐκέλευσεν.
180.- Σύμβουλος οὐδείς ἐστι βελτίων χρόνου.
181.- Τὸ ἀληθὲς ἀεὶ πλεῖον ἰσχύει λόγου.
182.- Τίνες εἰσὶ κακίονες τῶν Τριάκοντα;
183.- Λέγουσι τοὺς λύκους κρείσσους κῦνων εἶναι.
184.- Δίκαιος εἶναι μᾶλλον ἢ χρηστὸς ὁ σοφὸς ἔθελε.
185.- ῾Υμεῖς μὲν δεινότεροι αὐτῶν ἐστέ, ἡμεῖς δὲ ἰσχυρότεροι ὑμῶν.
186.- Οἱ μὲν Πέρσαι πλείονες τῶν Ἑλλήνων ἦσαν ἐν Μαραθῶνι, οἱ δ’ Ἕλληνες τῶν Περσῶν βελτίονες.
187.- Οὐκ ἔστι οὐδὲν ἄμεινον φιλίας.
188.- Οἱ ἄγγελλοι λέγουσι τὸν στρατηγὸν νῦν εἰς τὴν Ἀσίαν αὐτοὺς σὺν τοῖς τοῦ βασιλέως στρατιώταις πέμπειν.
189.- Πασῶν Ἀθῆναι τιμιωτάτη πόλις.
190.- Θεοῦ δῶρον ἐστὶν εὺτυχεῖν βροτούς.
191.- Ὃ οἱ ἄλλοι τῶν ἀνθρώπων καλοῦσιν ἀρετήν, τοῦτο κὲνον ὄνομα εἶναι φάσκεις.
192.- Σοφία γάρ ἐστι καὶ μαθεῖν ὃ μὴ νοεῖς.
193.- Οὐκ ἐστὶν οὐδὲν ἀγριώτερον φθόνου.
194.- Ἄνθρωπος ἵππον εἶχε ὃν εἴωθει κενὸν παρέλκειν.
195.- Ἐγὼ δὲ πάνθ’ ὅσα προσήκει τὸν ἀγαθὸν πολίτην πράττω.
196.- Ὅτε οἱ Πέρσαι ἐδιώκοντο ὑπὸ τῶν στρατιωτῶν τοῦ Ἀλεξάνδρου, πολλοὶ μὲν ἐφονεύθησαν, πολλοὶ δ’ ἐζωγρεύθησαν.
197.- Πολλοὶ μὲν τῶν ἀρίστων πολιτῶν ἐφυγαδεύοντο ὑπὸ τῶν Τριάκοντα, πολλοὶ δὲ ἐμηνύοντο ὑπὸ τῶν φίλων.
198.- Οὐκ ἔστι ὐγιείας κρεῖττον οὐδὲν ἐν Βίῳ.
199.- Οἱ πολέμιοι, ὃι νυκτὸς ἔλυσαν τὰς σπονδὰς, ἐνόμιζον τοὺς φύλακας ἐν ταῖς σκηναῖς οὐκ εἶναι.
200.- Πάντων τῶν ἀνθρώπων ὁ μὲν Ἀριστείδης δικαιότατος ἦν, ὁ δὲ Ἀλκιβιάδης σοφώτερος αὐτοῦ.
201.- Οὐδὲν ἐστὶ θηρίον γυναικὸς ἀμαχώτερον.
202.-Τῶν Ἑλλήνων, ἐν οἶς καὶ αὐτὸς εἶ, τίνες δοκοῦσιν εὐδαιμονέστεροι εἶναι;
203.- Ὁ σοφός εἶπε. κάκίον ἐστι ἄδικον εἶναι ἢ ἀτυχῆ εἶναι.
204.- Ὁ θάνατος κοινὸς μὲν καὶ χειρίστοις καὶ τοῖς βελτίστοις ἐστίν, φοβερώτερος δὲ τοῖς κακοῖς ἢ τοῖς ἀγαθοῖς.
205.- Οὔ μοι μέλει ποῖον τὸ ὄνομα σου, ποδαπὸς εἶ, πόσον ἀργύρίον ἐστι σοι, ἀλλὰ τί φρονεῖς, τί βούλῃ, τί πράττεις;
206.- Τίνι μᾶλλον πιστεύομεν ἢ τῷ πατρί καὶ τῇ μητρί;
207.- Τί πράττεις, ὦ φίλε; διὰ τί οὕτω ταχέως τρέχεις;
208.- Εἰ βούλεσθε ἀκοῦσαι οἷος ἐν ταῖς μάχαις ἦν, ἐρῶ καὶ ὑμῖν τοῦτο.
209.- Οἱ ὄντες ἀγαθοί εἰσι καὶ εὐδαίμονες.
210.- Χρὴ τοὺς σοφοὺς ὄντας παιδεύειν τοὺς ἄλλους.
211.- Οἱ τῷ λέγειν σοφοὶ τοὺς ἄλλους πείθουσιν.
212.- Ὁ ἄδικα πράττων καὶ ὑπὸ τῶν φίλων φοβεῖται.
213.- Δίκαιόν ἐστι τοὺς τὴν πατρίδα καταισχύνοντας ταῖς ἐσχάταις τιμωρίαις κολάζειν.
214.- Ἀλκιβιάδης νέος ὢν ἔνδοξος ἦν.
215.- Οἱ δ’ εὖ πράττοντες οὐκ εὑδαίμονες;
216.- Βέλτιόν ἐστι τὸ φέρειν τοὺς τοῦ πολέμου κινδύνους ἢ τὸ πάσχειν ἄδικον εἰρήνην.
217.- Ἀριστείδης, δικαιότατος ὤν τῶν ἀνθρώπων, ὑπὸ τῶν πολιτῶν ἐφυγαδεύθη ἐξ Ἀθηνῶν.
218.- Δεῖ τοὺς ὑπὲρ Φιλίππου λέγοντας μισῆσαι.
219.- Ταῦτα δ’ ἔπραττε βουλόμενος παιδεύειν τοὺς πολίτας.
220.- Οἱ φύλακες ἐβόησαν ὅτι πολεμίους ὁρῶσι εἱς τὸ τεῖχος προσιόντας.
221.- Οἱ νέοι γίγνονται σοφώτεροι τῇ ἐμπειρίᾳ παιδευόμενοι.
222.- Μεγίστην ἡγοῦμαι συμμαχίαν εἶναι καὶ βεβαιοτάτην τὸ τὰ δίκαια πράττειν.
223.- Ἀπόλλυντο οὖν ὑπὸ θηρίων διὰ τὸ πανταχῇ αὐτῶν ἀσθενέστεροι εἶναι.
224.- Αἰσχύλος φλυαρεῖ φάσκων Ἀχιλλέα Πατρόκλου ἐρᾶν, ὃς ἦν καλλίων οὐ μόνον Πατρόκλου ἀλλ’ ἅμα καὶ ἡρῶων ἁπάντων.
225.- Τὴν ἑαυτοῦ γνώμην ἀπεφαίνετο Σωκράτης πρὸς τοὺς ὁμιλοῦντας αὐτῷ.
226.- Οἱ δ’ Ἀθηναῖοι ταῦτα ἀκούοντες κήρυκας πεμπουσιν.
227.- Χρὴ τοὺς ἀνθρώπυς ἁγαθοὺς ὄντας φέρειν τὰ ἀναγκαῖα.
228.- Ὀ θὲος πολλάκις χαίρει τοὺς μὲν μικροὺς μεγάλους ποιῶν, τοὺς δὲ μεγάλους μικρούς.
229.- Οἱ Ἀθηναῖοι τὴν τῶν προγόνων ἀρετὴν ζηλοῦντες τοὺς πολεμίους ἀπὸ τῶν τῆς χώρας ὅρων ἀμύνουσιν.
230.- Τὸ πολλὰ γιγνώσκειν ἄριστον ἐστίν.
231.- Οἱ τὰ χρήματα ἔχοντες οὐκ ἀεὶ εὐδαίμονές εἰσιν.
232.- Ὁ πατὴρ ἀποθνῄσκων ἔλεγε πρὸς τοὺς υἱούς.
233.- Ἡδύ ἐστιν ἐν τῷ βίῳ τὸ τὰ αὐτοῦ.
234.- Ὁ μὴ γαμῶν ἄνθρωπος οὐκ ἔχει κακά.
235.- Γηράσκω δ’ αἰεὶ πολλὰ διδασκόμενος.
236.- Ὁ σοφὸς φιλεῖ σιγᾶν ἢ λέγειν τὰ καίρια.
237.- Τοὺς τῆς πόλεως νόμους παρέβαινες τοῦτο ποιῶν.
238.- Παρανομοῦσιν οἱ Λακεδαιμόνιοι οὐ διδόντες σοι χρυσίον.
239.- Ὁ σοφὸς ἠξίου τοὺς τῶν πτωχῶν υἱοὺς βαναύσους τέχνας μανθάνειν.
240.- Πάντα ἐκκαλύπτων ὁ χρόνος εἰς τὸ φῶς ἄγει.
241.- Σωκράτης μάλιστα ἐθαυμάζετο ἐπὶ τῷ εὐθύμως τε καὶ εὐκόλως ζῆν.
242.- Ἡ θὲα Ἀθηνᾶ μοι δοκεῖ δίκαιά τε καὶ σεμνὴ εἶναι.
243.- Ἀδύνατόν ἐστι τὸν πονηρὸν ὄντα φίλους ἔχειν.
244.- Πίνδαρος μάλιστα ἐθαυμάζετο επὶ τὸ καλὰς ᾠδὰς γράφειν.
245.- Οὐδεὶς γὰρ τῶν ἀνθρὼπων νομίζει σοφὸν τὸν θεῶν ἀμελοῦντα.
246.- Οἱ ἄνθρωποι τὰ σκῆπτρα ἔχοντες οὐκ ἀεὶ ἄρχουσιν.
247.- Οἱ πλάσται τὸν μὲν Ἄρην ἀναπλάττουσιν ἀσπίδα τε καὶ ξίφος ἔχοντα, τὸν δὲ Ἑρμῆν κηρύκιον φέροντα.
248.- Οἱ Ἀθηναῖοι ὑπὲρ τῆς δημοκρατίας μαχόμενοι τῆς Ἑλλάδος ἡγεμόνες γίγνονται.
249.- Οἱ πολλοὺς ἐχθροὺς ἐν τῷ βίῳ ἔχοντες οὐδένα φίλον ἐν ἀνάγκῃ ἕξουσιν.
250.- Οὐκ ἀναγκαίως δίκαιος ἐστὶν ὁ δίκαια λέγων.
251.- Ἔπλευον εἰς τὰς Αἰόλου νήσους καλουμένας.
252.- Ἐπειδὴ οὐκ εἴρηκας, δίκαιος εἶ νῦν εἰπεῖν.
253.- Ταῦτα ἔλεγε οὐκ αἰσχυνόμενος.
254.- Αὕτη ἄλλη πρόφασις ἦν αὐτῷ τοῦ ἀθροίζειν στράτευμα.
255.- Πάντες οἱ ἐν Ὀλυμπίᾳ παρόντες Ἔλληνες ἠπαίνουν τὸν νικηφόρον.
256.- Ὁ Νικίας τοιαῦτα παρακαλευσάμενος ἐπῆγε τὸ στρατοπεδὸν εὐθύς.
257.- Ἅπαντα ὁ τοῦ ζητοῦντος πόνος εὐρίσκει.
258.- Δεῖ φυλάττειν τοὺς νόμους τούς κειμένους.
259.- Οἱ τὴν ψυχήν καθαρὰν καὶ τὸν νοῦν μέτριον ἔχοντες τοῖς τῶν θεῶν βῶμοις προσίασι σεμνῶς.
260.- Πάντα τὰ ἐν τῇδε τῇ γῇ ὄντα δῶρον θεοῦ ἐστί.
261.- Οἱ Ἀθηναῖοι λουσάμενοι τοῖς θεοῖς ἐθύοντο.
262.- Ὁ μῦθος λέγει τὸν Ἕκτορα φονευθέντα σκυλευθῆναι ὑπ’ Ἀχυλλέως.
263.- Οὗτοι ἀπὸ τῆς Ἐρυθρῆς καλουμένης θαλάττης ἀφίκοντο καὶ ᾠκήσαντο τοῦτον τόν χώρον.
264.- Ὁ ξένος ταῦτα λέγων ἀνέστη.
265.- Οἱ βάρβαροι ἐπὶ τὴν Ἑλλάδα ἤρχοντο δουλωσόμενοι.
266.- Οἱ πολέμιοι νυκτὸς ἔλυσαν τὰς σπονδάς, νομίζοντες τοὺς φύλακας τοὺς τοῦ βασιλέως ἐν ταῖς σκηναῖς οὐκ εἶναι.
267.- Οἱ πολῖται τὸν τετελευτηκότα ἔθαψαν δημοσίᾳ.
268.- Στρατευόντων πάντων τῶν πολιτῶν, ἔρημοι ἦσαν ἐν ταῖς οἰκίαις οἱ παῖδες.
269.- Κακῶς ποιοῦντες οὐδένα ἀνθρώπων, σώοι ἐσόμεθα. Οἱ κακῶς ποιοῦντες οὐκ ἀεὶ σώοι ἔσονται.
270.- Φύγοντος τοὺ λέοντος εἰς ἀμφίστομον σπήλαιον, Ἡρακλῆς τὴν ἕτεραν ἀπῳκοδόμησεν εἴσοδον.
271.- Ἐν τῇ ψυχῇ πεφυτευμέναι αἱ ἡδοναὶ πείθουσιν αὐτὴν μὴ σωφρονεῖν.
272.- Δεῖ τοὺς ἄρχοντας ἐπιμελεῖσθαι ὅπως οἱ πολῖται εἰρήνην ἕξουσιν.
273.- Σιγὴ οὖν ἐγένετο ταῦτα εἰπόντος τοὺ Σωκράτους.
274.- Τοὺτων τῶν βούλων βουλευθεισῶν, οἱ στρατηγοὶ ἐκέλευσαν τὰς σκηνὰς ἱδρυθῆναι αὐτίκα.
275.- Προμηθεὺς δὲ ἐξ ὕδατος καὶ γῆς ἀνθρώπους πλάσας ἔδωκεν αὐτοῖς καὶ πῦρ.
276.- Χρὴ μὲν βεβουλεῦσθαι πρὸ τοῦ ἔργου. χρὴ δὲ τὸν βολευσάμενον βούλεσθαι τὴν βουλὴν ταχέως πράττειν.
277.- Μηδενὸς ἔτι ἀγορεύειν ἐθέλοντος, οἱ γέροντες περὶ τῶν πραγμάτων βουλεύσουσιν.
278.- Οἱ πολεμίοι, λελυμένων τῶν ἵππων, αἰθρίας τε γενομένης καὶ ἡλίου ἐκλάμψαντος, ἐμάχοντο μετ` ἀλλήλων.
279.- Περικλέους ἡγουμένου, πολλὰ καὶ καλὰ ἔργα ἀπεδείξαντο οἱ Ἀθηναῖοι
280.- Τοῦ μαθητοῦ ὄντος σοφοῦ, ὁ δὲ διδάσκαλος χαίρει.
281.- Οἱ δὲ Ἀθηναῖοι πολιορκούμενοι κατὰ γῆν καὶ κατὰ θάλατταν ἠπόρουν τί χρὴ ποιεῖν, οὔτε νεῶν οὔτε συμμάχων αὐτοῖς ὄντων οὔτε σίτου.
282.- Λέγουσιν ὡς φίλος αὐτοῖς πᾶς ἄνθρωπος.
283.- Πυθαγόρας ἐτόλμησε λέγειν ὅτι τὸ μὲν σῶμα θνητόν, ἡ δὲ ψυχὴ ἀθάνατος.
284.- Λέγει ὃ ἐθέλεις, χειρὶ δὲ μὴ ψαύσῃς μου.
285.- Μὴ πιστεύσωμεν τοῖς πονηροῖς.
286.- Πρῶτον μὲν ἀκούσωμεν τοῦ ἀνδρός, ἔπειτα δ’ ἀκούσαντες, βουλευσώμεθα.
287.- Νέος ὤν, ὦ παῖ, ἄκουσον τῶν γερόντων.
288.- Τοῖς κακοῖς μὴ πιστεύσῃς.
289.- Νόμιζε μηδὲν μητρὸς εὐμενέστερον.
290.- Παῖς ὤν, εὐσεβὴς ἴσθι, καὶ θεοὶ ἀεὶ ἔσονται σοὶ εὖνοι.
291.- Δίωκε τὴν ἑταίρειαν ἐκείνων τῶν ἀνθρώπων, ὧν αἱ ἀρεται μεγάλαι εἰσίν.
292.- Σωκράτης μάλιστα ἐθυμάζετο ἐπὶ τῷ εὐθύμως τε καὶ εὐκόλως ζῆν.
293.- Αὕτη ἄλλη πρόφασις ἦν αὐτῷ τοῦ ἀθροίζειν στράτευμα.
294.- Ἡ θεὰ Ἀθηνᾶ μοι δοκεῖ δίκαιά τε καὶ σεμνὴ εἶναι.